Aki a harangért szól

Dr. Bőzsöny Ferenc
 
Életrajz
Videók
Képek
Könyv és CD
Előkészületben
Események
Könyvesboltok
Közlemények
Ajánló
Kapcsolat
Eddig  alkalommal látogatták az oldalt

Részletek egy készülő kötetből:



1. Batéi nyár


Ez a kicsiny somogyországi falu Baté, a Kapos folyó völgyében, Dombóvár és
Kaposvár között, nagyjából félúton található. Sűrűn lakott vidék, szinte egymást érik
a falvak a folyó két oldalán, nem közvetlenül a víz mellett, hanem valamelyest távolabb,
ahol a nem ritka tavaszi áradások már nem érték el a házakat. Ezen a szakaszon Dombó-
várig a Kapos nyugatról keletre tart, két oldalról töltésekkel közrefogva, ahogyan még a
XIX. században a nagynevű Beszédes József vízmérnök a Sióval, Koppánnyal és a Sárvíz-
zel együtt megszabta útját. Balról gazdagon termő kertek, szántóföldek övezik a települé-
seket, jobbról a zselici dombok láncolata, többnyire direkttermő szőlőkkel borítva; szinte
minden családnak volt szőlője, gyümölcsöse a „högynek” nevezett lankákon. Ezekről a
szemhatáron belül három-négy községet is lehetett látni.

1943 nyarán még a házak többségét zsuptető fedte. Egy ilyen házban lakott édes-
apám özvegy unokanővére, Magdi nénénk, fékezhetetlen kamaszfiával, Jóskával, aki ná-
lamnál négy, öcsémnél öt évvel volt idősebb. Ennélfogva már megvoltak korához illő ba-
rátai, mi ketten – noha Jóskával is viszonylag jól kijöttünk – a szomszédságokban lakó fa-
lusi gyerekekkel barátkoztunk össze. Gyerekkorom kevés zavartalan nyarainak közepette,
legszebb emlékeim között őrzöm ennek a batéi nyárnak eseményeit.
De előbb még el kell mondanom, hogy az eredetileg pécsi nyaralásnak indult vakációból
hogyan kerültünk legszegényebb rokonunkhoz, Magdi nénénkhez, Batéba.
Még ekkor megvolt Pécsett a Makár-hegyi szőlőnk – igaz, hogy a rajta lévő házat vincellér
lakta családostul, de mi a nevelőanyánk anyjánál voltunk beszállásolva, aki egy öreg bel-
városi ház udvari frontján lakott egy kivételesen jószívű dédnagymamával.
Mindketten nagyszerűen főztek-sütöttek mindenféle finomságokat, szabad bejárásunk lévén
a szőlőnkbe, annyi gyümölcsöt szedtünk és vittünk úgymond haza, amennyit csak akartunk.
Pár nap elteltével azonban váratlan fordulat történt, mondhatni beütött hirtelen a mennykő:
öcsém inge fáramászás közben valamibe beleakadt és jócskán elszakadt.
A megfoltozott inget másnap nem akarta felvenni. Nagymama parancsára azonban mégis
megtette, de közölte, hogy egy ilyen ingben nemhogy a szőlőbe, de az utcára sem hajlandó
kimenni. A nagymamával azonban nem lehetett vitatkozni, még a saját lányát is megpofozta
asszonykorában, amikor az visszabeszélt neki. Nem adott másik inget és amikor öcsém meg-
makacsolta magát, neki is lekent egyet. Ezt öcsikém végképp nem viselte el: lekapta magáról
az inget és darabokra tépte. Nagyi azonnal táviratozott édesapámnak, hogy azonnal vigye el
kisebbik kölykét ahová akarja, ezt a szemtelenséget egy percig sem hajlandó eltűrni.
Én maradhatok, de öcsém nem. Édesapa már másnap megérkezett az első vonattal és mind-
kettőnket magával vitt, – engem is - mivel én szolidaritásból öcsémmel tartottam.
Dombóvári rokonaink nem jöhettek számításba, mivel nevelőanyánk a papa húgával harag-
ban volt, a környékben lakó többi rokon zömét csak felületesen ismertük.
Így kerültünk pár nap múlva Batéba, Magdi nénénkhez, akit mi magunk is szerettünk, mivel
gyakran meglátogatott bennünket, mindig jelen volt pécsi szüreteinken.
A háborús időkre tekintettel nem ígért gazdag ellátást: mi megígértük, hogy nem válogatunk,
megeszünk mindent, akármilyen egyszerű ételt, csak finom legyen és sok. Nem is csalód-
tunk. Nénje kis kertjében minden megtermett, amire a háztartásában szüksége volt.
A legegyszerűbb alapanyagokból: krumpliból, cukorborsóból, tökből nagyszerű leveseket,
főzelékeket tudott varázsolni.


A kenyeret minden héten egyszer a hideg konyhában lévő kemencében maga sütötte, minden
alkalommal három, nagy kerek frissen illatozó darabot; akkorák voltak ezek, hogy éppen be-
lefértek a kenyeres sublód fiókjaiba és frissen maradtak piros-fehér szőttesbe bugyolálva
egész héten át, amíg helyet nem adtak a következő sütésből érkezőknek. Mivel a kukorica-
szárral felfűtött kemence a kenyerek kivétele után is forró maradt, nénje tepsikben – ugyan-
csak kelt tésztából, - többnyire mákkal töltött, rétes formájú kalácsokat, lángost, meg rácsos
tetejű, nagy, lapos pogácsákat sütött. Talán ezt szerettük a legjobban; egész héten rájártunk,
mígnem el nem fogytak. Sajnos, ennek receptjét ma már senki sem ismeri. A hátsó udvar a
baromfiaknak volt fenntartva. A tyúkok hangos kotkodácsolással jelezték, amikor megtojtak,
mi meg kerek szemmel élveztük a kacsák mohóságát, ahogy egymást lökdösve nekiestek a
kukoricadarával kevert, apróra vágott tejesgaznak. Ezt mi magunk is hamar megismertük,
szedtük, gyűjtöttük, később a kukorica egyelésében, bekapálásában is segítettünk. Itt fogtam
egyszer nagy örömömre egy rémült kisnyulat, de nem sikerült felnevelni. A két egymásra
borított vesszőkosárban nem élt sokáig.
Tehene nem lévén a háznak, nénje a szomszédból hozta a tejet, olykor nem is keveset.
Bőven jutott a cserépcsuprokba is, aludttej formájában a földbe vájt pincében lehűlve, leg-
kedvesebb csemegénk volt a meleg nyári napokban.
Városi gyerek létünkre, hallatlanul élveztük a falusi élet egyszerűségét. Nénje házában nem
volt villany, petróleum-lámpa világított, se újság, se rádió. A vizet az udvari kútról hordtuk
vödrökben; reggelente lavórban mosakodtunk. Esténként a szomszédok akkor még kiültek a
házak elé a padokra, vagy a kerítések mentén állva beszélgettek, időnként továbbmenve.
A világ eseményei, a háborús hírek így is eljutottak mindenkihez. A legfőbb és mindenkit
szinte egyformán érdeklő kérdés az volt: vajon mikor lesz vége a háborúnak és mi lesz ve-
lünk azután? Veszteségeink elég közismertek voltak. Az a hír járta, hogy ha bejönnek az
oroszok, mindenkit tarkón lőnek. Remegve vártuk az új híreket a közeledő frontokról, hi-
szen az oroszok sorra foglalták vissza területeiket, városaikat, a nyugatiak pedig már Olasz-
országban harcoltak, Rómát is bombázták. A Mussolinit megbuktató Badoglio marsall nevét
helyi népnyelv egyszerűen csak „Bádoglónak” ejtette.
A falusi gyerekekhez hasonlóan, mi is egész nyáron mezítláb, egy szál gatyában csatangol-
tunk. Csak vasárnaponként öltöztünk föl rendesen, amikor templomba mentünk. Legtöbb-
ször a közeli Mosdós községbe, mivel Batéban csupán havonta egyszer volt szentmise.
Mosdóson egy alkalommal feltűnt, hogy egy szót sem értek a prédikációból, a jelenlévők
pedig valamilyen furcsa nyelven énekelnek. Így tudtam meg, hogy Mosdóson van a lengyel
menekültek egyik tábora és az ő miséjükön vettem részt. A falu népe tisztelte, szerette őket,
mivel kifogástalanul viselkedtek, mindenben segítették a helybelieket. Tekintélyük akkor
emelkedett igazán magasra, amikor a nyári forróságban a falu egyik kigyulladt házát ők ol-
tották el.
Egy részük a helyi családokkal és barátságot kötött. Egy lengyel tiszt minden héten Batéba
is átjárt, rövid idő alatt magyarul is eléggé megtanult. Gyalog sétált, a korombéli gyerekek-
kel is szóba elegyedett olykor. Akkoriban jött híre, hogy felfedezték az oroszok egyik ször-
nyű rémtettét, a Katyn-i tömegsírokba temetett lengyel tisztek ezreinek holttestét.
Még a nyugati kormányok ezzel kapcsolatos állásfoglalásaira is emlékszem. Az akkori angol
külügyminiszter – később miniszterelnök – Anthony Eden azt nyilatkozta:
„ A németek a Katyn-i tömegsírok meséjével próbálnak éket verni a szövetségesek közé…”
Mivel gyerekfejjel is élénk figyelemmel kísértem a háború eseményeit, magam szólítottam
meg egy alkalommal a lengyel tisztet, kíváncsi voltam a véleményére, hogy mi itt az igaz-
ság.


A táborban járt nekik egy lengyel nyelvű újság, amely folytatásokban közölte a tömegsírok-
ban feltárt és azonosított tisztek névsorát. Megmutatta, majd hozzáfűzte, hogy már eddig két
olyan névre bukkant, akik neki tiszttársai voltak.
A lengyelek most jutottak el odáig, hogy a Katyn-i tömegsírok áldozatairól filmet készítse-
nek. Az élet úgy hozta, hogy én már 1943-ban megtudhattam, hogy a szovjet tagadások
ellenére, mi az igazság.
Sok nyár elrepült azóta. Akkori falusi pajtásaim közül nem tudom, él-e még valaki.
Azóta már nyilván unokáik fürdenek nyaranta a Kapos vizében, ahogy mi annak idején, egy
szál semmiben.
Még ennek a nyárnak van számomra egy mindmáig emlékezetes, maradandó epizódja.
Nénénkkel egy este kukorica-fosztáson vettem részt a közeli Rákó-pusztán. A nyár végére
már a kukorica is beérett, letörték és az egyik szérű füvén nagy halomba rakták. Ha jól em-
lékszem, a puszta földesurát Ruzsitsnak hívták és az ő termését fosztotta legalább húsz asz-
szony és néhány gyerek – nyilván a megbeszélt részesedés fejében. Sok mindenről szó esett
eközben: az andocsi búcsújárástól, a kukorica idei minőségén át, természetesen a háború ki-
menetelét és befejezését találgató, különféle jóslatokig.
Feltűnt, hogy a körben ülőktől kissé távolabb egy idős cigányasszony ült, aki elgondolkod-
va hallgatta a különféle beszédeket, de a kukorica-fosztásban nem vett részt. Egy fatönkön
ülve, elmélkedve szívta szár nélküli cseréppipáját, de mindvégig csendben maradt. Egyszer
aztán valaki rákérdezett: Kata néni, maga, aki jósolni is tud, maga sem tudja, hogy mikor
lesz vége a háborúnak? Nem felelt azonnal, majd azt mondta: Hogy mikor lesz vége a há-
borúnak, azt én sem tudom. Mindenesetre 1943-ban katona, 1944-ben zsidó, 1945-ben pe-
dig úr nem szeretnék lenni.

Mélyen belém vésődtek ezek a szavak, emlékezetem máig megőrizte őket.
De sokszor eszembe jutottak már az idők folyamán! Olyankor Magdi néném alakja mellett,
magam előtt látom az öreg cigányasszony görnyedt alakját, amint a fatuskón ülve, elgondol-
kozva szívja szárnélküli cseréppipáját.......





2. Zebegényi életem

3. Nagyapám rózsája

4. Mese és valóság

5. Kedvelt tanmeséim